Sopron közelében 255 évvel ezelőtt fedezték fel az Égő-hegy szenét. A véletlennek köszönhető hazánk egyik legjelentősebb kőszénbányájának, a brennberginek a felfedezése.

Rimbacher Pálnak hívták azt a sopronbánfalvi pásztort, aki egy hűvös szeptemberi napon tüzet gyújtott. A lángok átterjedtek egy felszíni szénkiszögelésre, ami a környező szénrétegeket is begyújtotta. Így kapta a nevét a későbbi település, amelyet "brennender Berg"-nek azaz Égő-hegynek kereszteltek el.

- A szén felfedezése után már egy évvel, 1753-ban megkezdték a kitermelését - mondta el az MTI-nek Becher Nándor, helytörténész. - Az első komolyabb beruházásokat bizonyos Henrik Drasche végeztette el még a 19. század közepén. Majd a bányát többek között az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Részvénytársaság gondozta évekig. Két évszázados működés után 1952-ben szüntették be a termelést, elsősorban az osztrák határ közelsége miatt, ami a hidegháborús időszakban nem számított túlságosan kedvező adottságnak.

Az egyik napról a másikra munkanélkülivé vált bányászokat a tatabányai, oroszlányi és dorogi bányákban helyezték el. Kénytelenek voltak menni, ha kenyeret akartak. Ma már a több száz egykori brennbergi bányászból csupán néhányan élnek. Brennbergbányán lakik a legidősebb, a nyolcvannyolc éves Csellik Mihály. Ő mindössze tizennégy esztendős volt, amikor 1933-ban megkezdte a munkát az egyik szénosztályozóban. Majd évtizedekig a Borbála aknában dolgozott vájárként. A második világháborúban három év frontszolgálatra vitték ki a Szovjetunióba, de 1943-ban már haza jöhetett. 1945-ben a Szent István aknában metálrobbanás történt, aminek következtében tizennyolcan haltak meg. Szerencséjére ő a másik műszakba volt beosztva azon a tragikus napon, így a mentőmunkálatokban kellett részt vennie. Ma is jól emlékszik arra, amikor hat társával együtt 72 órán át küzdöttek a mélyben rekedtek megmentéséért. Azóta is minden évben a Bányásznap alkalmával megkoszorúzzák a közös sírba helyezett áldozatok emlékművét.

- Engem hiába csábítottak a messzi iparvárosokba, Tatabányára vagy Oroszlányba. Még lakást is ígértek. Megmaradtam nyugdíjazásomig ingázónak. Semmi pénzért nem hagytam volna el ezt a szépséges völgyet, a nyugati határszélen, ahol családot alapítottam, házat építettem - magyarázza a legidősebb bányász. Aztán bányászbotjával egy hegycsúcsra mutat: - Ott vájtunk utoljára szenet, méghozzá 1956-ban, amikor a forradalom idején néhány hétre újra beindították a termelést. - Nekem a bányából mindössze ez maradt! - veszi kezébe két lámpását, amivel évtizedekig, nap mint nap a föld mélyébe szállt, hogy azok fényénél csákányozza ki a jó minőségű barna szenet.